Felvirradt a Barangoló Bejárós Tábor piros betűs napja, ugyanis ma kirándulni mentünk Csongrád-Bokrosra, a Vadnyugati Városba. Reggel hét órakor indultunk busszal a Barangoló Közösségi Háztól, nagy reményekkel, hiszen még csak elméletben tudtuk, mi vár ott ránk.

Amikor megérkeztünk, Kozákné Bertus Mónika, a seriffné fogadott minket, még álruhában. Bemutatta nekünk Erikát, aki egész nap kalauzolta, kísérte kis csoportunkat. Először lepakoltunk táborhelyünkön, s bár a buszon végig ettek táborosaink, pihenésképpen még volt, aki bekapott pár falatot, mielőtt elindultunk felfedezőútra. A nap első részében a Vadnyugati Város területén található minden játékot együtt próbáltunk ki, megismerve ezeknek a játékoknak a szabályait. Először kitömött zoknival kellett a feltornyozott konzervdobozokból minél többet leverni. Persze volt, aki egy dobással többet, volt, aki kevesebbet talált el, de próba-szerencse, többször is nekifutottunk a feladatnak.

Ezután az indián meteorológiai kör alapján – amely sohasem téved - megállapítottuk a mai időjárásunkat, s haladtunk tovább az indián útvesztőhöz. Itt a magas nádfal miatt izgalmas útkeresés várt a gyerekekre, először egyedül, majd összekapaszkodva kellett keresni a kijáratot, sőt vad üldözés is kezdetét vette, a fiúk igyekeztek elkapni a lányokat a labirintusban.

Mivel azonban a lányok jóval többen voltak, nem volt egyszerű ez a feladat. Az útvesztő mellett indián sátrak is álltak, amelybe a kíváncsi gyerekpalánták bekukkanthattak. Következő feladatunk a távolugrás volt, amelyet helyből és nekifutással is lehetett teljesíteni. Az ugrott távolság lemérésére pedig táblák voltak felállítva, s így például kiderült, ki ugrik úgy, mint a szöcske, vagy mint a nyúl.

Ezután nem a gyerekek, hanem a patkó tehette meg a megadott távolságot, ugyanis patkóval kellett célba dobni. S bárhogy szerették volna a gyerekek, a véletlenül a cölöpre simuló patkó nem ért. Pihenésképpen jöhetett egy kis hami, meg a doppingul szolgáló gumicukorka, és ekkor megérkezett a lovas kocsi, hogy körútra fuvarozza a gyerekeket.

Aki éppen nem fért fel, játszhatott a már megismert játékokkal, vagy akár lefényképezkedhetett Lucky Luke-ként, vagy az általa elfogott Dalton fiúként is. Amikor már mindenki kocsikázott, aki akart, tovább mentünk, egészen a kukoricalabirintusig.

Több csoportban indultak a gyerekek a bejárat felé, s minden csoport kapott egy lapot, melyen állatfigurák voltak. A labirintus véletlenszerű pontjain pedig pecsétnyomók voltak, melyekkel a megfelelő állatkához kellett nyomdázni. Ha sikerült mind a tíz pecsétet megtalálni, tehát megtelt a lap, készen is voltunk. Igen ám, de akkor még a kijáratot is meg kellett találni, és nem volt térkép, ami segítsen. Azért nem kell izgulni, mindenki kijutott a feladatot teljesítve.

Aki hamarabb készen lett, nem unatkozhatott, hiszen többféle állat várta a gyerekek kényeztetését, simogatását, s még játszótér is volt. A kukoricalabirintus mellett pedig volt egy kis tavacska, melynek medre aranyrögöket rejtett. Nem volt kérdés, le a cipővel, és bele a vízbe!

Voltak segédeszközök is, szita, aranymosó tányér, de akár csak tapogatással is szépen gyűltek az aranyrögök, amelyeket Erika gyűjtött egy tálkában. A kincsvadászok jutalma nem maradt el, a nagy élmény és az enyhén vizes ruházat mellett mindenki kapott egy-egy aranyrögöt emlékül.

S hogy a táborosok szerencséje megmaradjon, táborunk ajándékával is gazdagodtak a gyerekek, ugyanis szerencsehozó amulettet akaszthattak nyakukba, mely remélhetőleg a jövőben is segíteni fog. Telt-múlt az idő, s közben megérkezett a seriff, Kozák Tamás is. Így hát a saloon előtti térre sereglettünk, ahol a seriff bemutatót tartott fegyverforgató tudományából.

A western showba a gyerekeket is bevonta, Kitti pedig komolyan beavatta a colthasználat rejtelmeibe. A műsor egy közös western-tánccal ért véget. Természetesen közös kép is készült a seriffel, ezt nem hagyhattuk ki.

Alaposan megéheztünk, s éhünket amerikai étekkel, hot-doggal csillapítottuk. Ez után, mivel már jó néhány próbát kiálltunk, a gyerekek kaptak egy-egy papírtollat, amelyet mindenki ízlésének megfelelően színezhetett ki. E toll lett a dísze a hamarosan elkészült indián fejdísznek, s ezt feltéve immár hivatalosan is indiánokká válhattunk.

A fejdísszel a fejünkön indultunk el a vadnyugati múzeumba, ahol belátogattunk a seriff irodájába, a börtön lakói is lettek a gyerekeink. S hogy nem maradtak ott, azt annak köszönhetik, hogy énekeltek egy dalt.

A következő helyszín pedig a saloon volt, ahol kiderült, hogy a sápadtarcúak és az indiánok elszívták a békepipát, s most már nagy barátságban élnek együtt. A feladatok sora ezután is folytatódott, méghozzá a tomahawk dobással. Ezt bizony indiánjainknak még tanulni kell, bár volt néhány ügyes dobás a konzerves dobozokra. Bár lehet, hogy csak kímélték a sápadt arcúakat, a barátságra való tekintettel.

Akár indián, akár cowboy valaki, lovagolnia egyaránt jól kell. Most nem a lovat, hanem a hordót kellett megülni, amely egy farúdra volt felhúzva, s egy kötél segítségével kellett a hordón ülve áthúznia magát a lovasnak, lehetőleg úgy, hogy ne érjen le a lába. No, itt is van még mit tanulni, bár sok-sok próbálkozásra volt példa. S ha gyalogosan járunk, a prérin találkozhatunk mocsárral is, most kiderült, hogyan is megy a mocsárjárás.

Ezzel szépen lassan ki is ismertük a Vadnyugati Város minden rejtelmét, s ez után szabadon lehetett minden helyszínre vándorolni, játszani. Persze a Vadnyugati büfé is felkeltette az érdeklődést, így hát ide is ellátogattunk, hogy valami zsákmányt vásároljunk még magunknak és az otthoniaknak.

Lassan mindent kipróbáltunk, mindennel többször is játszottunk, bejártuk egyik végétől a másikig a várost, sőt Erikával még új játékokat is tanulhattak táborosaink. Kell-e ennél több egy ilyen szép napon!

Köszönjük szépen a RockDairy Kft.-nek, hogy a Vadnyugati Városba való utazásunkat lehetővé tette!